Az én történetem

Zsuzsi

“Minden fontos volt csak én nem…”

zsuzsi

Sziasztok Zsuzsi vagyok és megpróbálok visszaemlékezni hogyan is volt …

( Bocsi de hosszú lett, szokás szerint regényt írtam )

Soha nem fogom elfelejteni  2013 jan . 2-án álltam a tükör előtt és méretet vettem magamról. A mellbőségnél tartva, igazgattam a centit és…” Jézusatyaúristen mi ez itt”… ?

Gyorsan lezuhanyoztam és közben egyre csak arra járt a kezem, de nem tűnt el, ott volt, ott dudorodott. Bepánikoltam és rögtön elrohantam a háziorvosunkhoz.  Amikor megvizsgált azt mondta most azonnal menjek el az emlőcentrumba , kaptam tőle beutalót és a lelkemre kötötte, ha sokára adnak időpontot, akkor inkább fizessek, de csinálják meg amilyen gyorsan csak lehet.  Azt is mondta eléggé baj van, mert ez tuti rosszindulatú és már a nyirokcsomókban is tapintható.

Basszus  miiiii vaaaan ???

Elmentem, meg is csinálták már másnap, mert szerintük is 99 % hogy ez rák. Annyira utálom ezt a szót. Szóval megszúrtak többször is, vékony és vastag tűvel is.( core biopsia, asp. cit. / nem biztos, hogy jól írtam / )  A vékony tűs mintavétel eredménye már másnap a kezembe volt. Minden összeomlott, mert persze beigazolódott, hogy igaz ( pedig végig reménykedtem, hogy tévednek).

Rákos vagyok.

Ééééééén ?

Meg fogok halni ?

Na jó, de mikor?

…és a gyerekek?.. a családdal mi lesz?

Neeeem, ez nem lehet.

Tuti tévedés, valamit elrontottak.

Ültem a kocsiban és sirattam magam, a diagnózisom szétázott a könnyeimtől.

Azt hiszem mindenki, aki meghallja, hogy rák a halálra gondol. Persze én is… akkor még.

Az orvosaim, mindent elmondtak mi vár rám és gyorsan el is kellett döntenem vállalom-e.

Azért a gyors persze nem azt jelentette, hogy rögtön, volt időm keresgélni megoldásokat. Naná, hogy „guglizni” kezdtem, mint egy őrült. Napokat ültem a gép előtt.  Akkor már nem dolgoztam. Megmondtam a munkahelyemen mi a szitu. Azt ígérték visszavárnak, csak nyugi. Ebből a szempontból nyugodt is voltam.

Okosodtam a netről és teljesen összezavarodtam. Kemó ? Nem kemó ? Az orvosok gyilkosok .A kemó öl. Istenem, annyi ellentétes információ. Ebbe bele lehet dilizni. Most akkor kinek higgyek? Elvégre csak az életem a tét.  Na, akkor elkezdtem keresni. Nem információt, nem tudást, hanem embert, embereket, akik már voltak ebben a helyzetben. Embereket, akik még élnek és olyanokat akik sajnos már  nem. Ki hogyan csinálta? A végére már csak azokat akartam megtalálni akik kemó nélkül életben maradtak, mert annyira gyógyszer ellenes vagyok, hogy nem akartam. Nagyon nem. Végül az győzött meg, hogy nagyon sok nőt ismertem meg aki kemóval nyert és egyetlen egy lányt, asszonyt, nénit  sem találtam, aki alternatív módon meggyógyult volna. Úgyhogy beálltam a sorba és engedtem, hogy tegyék az orvosok a dolgukat velem.

Nekem annyira szerencsém van, kezdve a drága háziorvossal aki rögtön tudta mit kell tenni , végig segített, amiben csak tudott, elirányított oda ahol biztos jó kezekben leszek. Bíztatott, ha kellett és leszidott, ha éppen úgy látta jónak. Az orvos, aki megműtött és aki továbbra is kíséri az utam a másik földre szállt angyal. Mindig mindent elmondott mit, hogyan mikor miért, magyarázott, rajzol, nem csapott be, megmondta életem legszarabb fél éve lesz. ( több lett, de ez már mindegy)

Először kaptam 3 kemót majd műtét és újra 3 kemó  utána 25 db sugár és mivel hormonérzékeny volt a drága 5 vagy 7 évig hormonkezelés.

Amikor minden kiderült elkezdtem egy naplót írni. Most visszaolvastam, inkább nem részletezem mi van benne, legyen elég annyi, hogy borzalmas volt. Sokszor arra gondoltam, hogy inkább meghalok de ezt nem csinálom végig. Engem pl. nem viselt annyira meg a hajam kihullása. Jó, hazudnék ha azt mondanám semmit nem érdekelt, ültem sírva a tükör előtt, persze ki voltam lelkileg, de a fizikai kínok miatt ez volt a legkevesebb. Elmentünk a lányaimmal parókaboltba. Az jó volt, végig vigyorogtuk, annyira nevetséges voltam bennük, pedig vagy  40- 50 –et  felpróbáltam. Gurultunk a röhögéstől, nem volt egyik sem az enyém. Végül úgy döntöttem kendőzni fogok. Rengeteg kendőm lett, minden ruhához más és kitaláltam több féle módot a felrakására. Rózsákat tűztem bele, rojtokkal meg extrém megoldásokkal vagánnyá tettem.  Nem éreztem soha, hogy sajnálnának vagy furán néznének rám, nagyon sokan azt hitték divatból csinálom az egészet.

Mikor megkapod a kemót  jó pár napig ki vagy ütve, én legalább is kivoltam, egyre tovább tartott amíg viszonylag rendbejöttem. Ilyenkor csak feküdtem az ágyban és két hányás között pörgött az agyam, hogy akkor most ez miért is?

Nagyon sok mindenre rájöttem volt időm gondolkodni, másom sem volt csak időm. Átértékeltem az életem. Bár mindig is optimista voltam és szerettem a világot, észrevettem a szépségeket, de meg is keserítettek ma már tudom, hogy lényegtelen dolgok. Arra is rájöttem, hogy rengetegszer a háttérbe szorítottam magam, minden fontos volt csak én nem.  Egész egyszerűen értékes lettem magamnak. Élni akarok, még rengeteg feladatom van. Eddig  pörögtem, mert egyszerre akartam szuper anya szuper feleség szuper munkaerő és szuper nő meg szuper minden lenni.  A 24 órába belepréseltem 36 órányi feladatot. Meg akartam mutatni, hogy én ezt is bírom…hát nem. Kényszerpihenőre küldött a betegség.

Feküdtem és rájöttem, hogy milyen sokan vannak mellettem, mennyien szorítanak értem, rengeteg ember vesz körül a szeretetével, kérdezik, hogy mit tudnak segíteni. Bíztatnak, szurkolnak, szeretnek. Igen szeretnek. Ez akkora felismerés volt, hogy nem tudom szavakkal leírni.  Azt sugározták felém az ismerőseim, hogy  sz e r e t n e k  . Eddig én ezt nem vettem észre, azt hiszem nem tudtam elképzelni, hogy szerethető vagyok . Felértékelődtem . Ezt a nagy ajándékot adta nekem a betegségem.

Persze ez nem a családra vonatkozik ott ezt eddig is tudtam.

Szoktam festeni az most is segített, kifestettem magamból az érzéseimet.  A gödörben voltam lent és a rengeteg segítő kéz ki akar húzni de nem megy, mert ők ott vannak a napfényben a szivárvány alatt én meg egyedül lent a sötétben. Az én gödröm és nem tudom, hogy ki tudok-e mászni belőle, nagyon rossz ott lent lenni.

Eljött a műtét ideje. Nem volt vészes, rosszabbra számítottam. Lelkileg sem viselt meg…akkor még. Hiszen ebben is szerencsém volt, csak a mellem harmada ugrott, nem az egész.  Még nem tudtam, hogy az összes nyirokcsomó kiszedése azért okoz majd némi  problémát.

Jött az újabb három adag kemó. Más volt mint az elsők de nem volt jobb, pedig reménykedtem.

Azt viszont már tudtam, hogy ki lehet bírni bár voltak napok amikor azt mondtam inkább dögöljek meg de én többet nem veszek fel  kemót. Persze a három hét szünet jól ki van találva. Addigra pont annyira leszel jól, hogy mégis csak hajlandó vagy elmenni a következőre.

Kiderült, hogy unokám lesz. Ez akkora lökést adott. Mindent ki kell bírni, hiszen jön egy kisbaba akinek kell, hogy erős egészséges Nagymamája legyek. Ez nekem olyan óriási boldogság volt, hogy mindenen átsegített, ha nagyon magam alatt voltam csak a varázsszóra kellett gondolnom, hogy baba és minden sokkal könnyebb lett. Érte is muszáj volt győznöm.

Azt még el kell mondanom, hogy rákos betegnek lenni nagyon szar…de egy hozzátartozónak aki veled van a mindennapokban  még szarabb.  Nem tudok elég hálás lenni a férjemnek, aki mindig ott volt, amikor kellett.  Borzasztó dolog ha szenvedsz de sokkal borzasztóbb látni ha szenved akit szeretsz és bármennyire is szeretnél nem tudsz  rajta segíteni. A tehetetlenség  szörnyű érzés. Persze főzött nekem levest, fogta a fejem ha hánytam, takarított utánam, mindent meg tett értem, de a kínokat  nem vállalhatta át, pedig biztos azt is megtette volna ha lehet. Mégis engem sajnált mindenki, nem őt.

Amikor jobban voltam elmentünk sétálni, de annyira legyengültem, hogy  két háznyit ha mentünk és azt hittem összeesek. Nem is tudom, hogy volt türelme velem totyogni.  Másnap már a sarokig bírtam, muszáj volt, annyira féltem, hogy ez így marad. Erős akartam lenni.  Minden nap mentünk és egyre jobb lett.

A sugárkezelés előtt volt egy kis szünet. Kitaláltam, hogy egyedül akarok lenni. Elmentem  Tihanyba egy hétre. Még soha életemben nem voltam magamban ennyi ideig. Sétáltam, festettem, éveztem, hogy kezdenek nyílni a levendulák. Gondolkoztam sokat, jót tett. Azóta sem vágyom az egyedüllétre de akkor valahogy erre volt szükségem.

Most is festettem, de már szó sem volt gödörről. Sütött rám a nap, boldog voltam. Már majdnem túl vagyok mindenen és már tudom, hogy meg fogok gyógyulni, ez volt a képeken.

Még nyaralni is elmentünk az egész család, mind a három lány a párjaikkal a pocakos is. A Dunán voltunk, mindig ott nyaralunk. Akkor volt a nagy árvíz, mindenki le akart beszélni, hogy egy ennyire legyengített szervezettel nem szabad oda menni. Mire lementünk már  leapadt. Igaz iszapos volt a part, de az én csodás gyerekeim egy utat ástak nekem, hogy le tudjak sétálni száraz lábbal a vízig. Annyi szeretettel és gondoskodással voltak felém, hogy  én voltam a föld legboldogabb Édesanyja. Olyan érzelmeket éltem át amiket eddig soha és ezt is ennek a hülye betegségnek köszönhettem.

Nincsenek nagy dolgok, sok kicsi van. Sok kis öröm, sok kis szépség  adja a boldogságot., és minden rosszban van valami jó csak amikor benne vagyunk a rosszban ezt még nem tudjuk.

Három havonta kell mennem kontrollra eddig minden Ok. Persze szedem a hormont ami okoz  mellékhatásokat de azért jól vagyok. A karom limfödémás lett, de azt is kordában tudjuk tartani, sok munkába került, volt vele kínlódás de nagyjából már rendben van.

Azért az emberben már örökké benne van a zabszem, bármit érzünk rögtön megindul az agyalás, hogy Úristen azért fáj a fejem mert ott is biztos… de nem lehet úgy élni, hogy állandóan azon rágjuk magunkat, hogy mi fog még  kiderülni, jó amikor a kontrollon mindent rendben találnak.

Megismertem a mellrákfórumon keresztül sok jó embert.  Azt hiszem barátságnak is nevezhetem már, ami köztünk van. Nagyon szeretem és tisztelem ezeket a lányokat, rengeteget dolgoznak és büszke vagyok, hogy bevettek a csapatba engem is. A korai felismerés nem csak életet ment, hanem ha időben kezdik meg a kezelést, sokkal  kevesebb problémával jár , sokkal jobb életminőséggel lehet élni, illetve teljesen fel  lehet épülni. Ezért szükséges a rendszeres önvizsgálat és szűrés. Ezt az üzenetet szeretnénk minél több emberhez eljuttatni.

Mi mind végig jártuk, járjuk a magunk kálváriáját, tudjuk mit vesztettünk és tudjuk mit nyertünk. Tudunk együtt sírni és jókat nevetünk magunkon fél szavakból is megértjük egymást. Jó lett volna ez a fórum mikor belekerültem ebbe, sokat segített volna, amikor ott áll ijedten az ember az elején, ha látja, hogy vannak akik már kijöttek belőle és vidámak és élnek és van jövő.

Tata 2015-10-17

Meséld el Te is!

Megosztanád te is a történeted?

Mondd ki, írd le, gyógyulj és gyógyíts!

Meséld el min mentél keresztül! Mit éreztél, hogyan gondolkodtál a betegséggel való küzdelem közben! Meríts erőt más történetéből, érezni fogod, hogy nem vagy egyedül!

Kapcsolódó bejegyzések és fórum témák