„Az időben felfedezett mellrák gyógyítható!”

Amikor 2015 augusztusában kiderült, hogy mellrákom van, kifejezetten nagyon fittnek éreztem magam. Kicsattantam az egészségtől, szinte hihetetlen volt, hogy rákos legyek. Mások furcsa, hosszan tartó gyengeségről beszéltek, én viszont az elmúlt években sosem voltam ilyen erőben. A rendszeres futásnak, vagy inkább kocogásnak köszönhetően tavaly nyáron érezhetővé vált egy duzzanat a bal mellemben. Vártam, hogy majd elmúlik, mert a tejcsomók hol itt, hol ott alakulnak ki, nem jelentenek veszélyt. De ez az egy duzzanat a következő hónapban is ott volt és egyre határozottabban tapintható volt.

Kettős érzés volt bennem. Az egyik az, hogy én mindig nagyon szerencsés voltam és a családunkban nem volt rákos megbetegedés, tehát én nem lehetek rákos, a másik viszont az az érzés, hogy a rák egy természetes folyamat. És sajnos most már nagyon gyakori. Kis daganat elmúlhat magától, de a nagy nem biztos. Valójában az elmúlt évekre visszatekintve arra jöttem rá, hogy nagyon sokat foglalkoztam a rák gondolatával és a beteg, valamint a családja lelkében ilyenkor kialakuló reakciókkal, érzelmekkel. Hiszen szinte mindenhol körülvesz minket, filmekben, cikkekben… és akaratlanul is beleéltem magam az érintettek helyzetébe. Közben nem is tudtam, hogy együtt élek vele, nevelgetem a magam kis rákját a szívem alatt. A halál nem rettentett meg, de az életben maradás és az esetleges nehézségei nem jutottak eszembe.

A mammográfiás vizsgálat előtti napra lézeres CT vizsgálatot kértem, hogy amennyiben nem szükséges, ne roncsoljam a szervezetemet a mammográfiával. A lézeres felvételek után, amikor a képalkotó szoftver állította össze a képet, ultrahanggal vizsgált meg a doktornő. A sötét folt méreteit elkezdte diktálni az asszisztensének és keresgélt tovább. Magyarázta nekem, hogy milyen jól látszik, hogy az izomba is belekapaszkodott, ettől kicsit speciális. Ott feküdtem az asztalon, vénuszi pózban, bal kezem a fejem alatt, kissé jobbra fordulva, mintha csak egy festőnek feküdnék modellt… Kérdeztem valamit a „duzzanattal” kapcsolatban, amikor parancsoló hangon mondta a doktornő, hogy ez nem egy „duzzanat”. Ez egy daganat. Hirtelen úgy éreztem magam, mint egy rossz gyerek, aki már megint nem csinált valamit jól.

Azt hittem, hogy ez a pillanat majd nagyon sokkoló lesz, ha egyszer netalán velem is megtörténik, és majd kétségbe fogok esni. De semmi ilyet nem éreztem. Kértem, hogy mutassák meg, merre tovább. Még aznap este elvégezték a biopsziát egy másik magánrendelőben. Amíg vártam, Wodehouse Hajómágnás a pácban című könyvét olvastam. Kiemeltem magam a helyzetből…

Észre sem vettem, de az évek során kialakult bennem egy nagyon erős érzés és tudat, ami azt mondja, hogy csak akkor parázz, ha van okod rá. Csak akkor gondolkozz választáson, ha van választási kényszer és választási helyzetben vagy. Egyébként csak megoldandó dolgok vannak. Ha elindulok egy úton, csak akkor gondolkodom el a helyességéről, ha ismét válaszút elé érek. Ebben a helyzetben időm sem volt megijedni és nem is gondolkodtam sokat, mert mindig megvolt a következő lépés, szerencsére.

A családom pedig mindig ott állt mellettem, nagyon hittem bennük, sosem kételkedtem abban, hogy mindezt végigcsinálják velem. Fontos volt, hogy megvédjem őket, és mindenki mást is. Akinek elmondtam, szinte mindig előrebocsátottam, hogy minden rendben van, rendben lesz, meg fogok gyógyulni. Olyan sok szeretetet kaptam az elmúlt években az ismerőseimtől, nem szívesen vadítottam volna őket el magamtól J Attól az egytől féltem kicsit, hogy majd, mint valami torz szörnyre fognak rám tekinteni. Biztosan lesz ilyen is, de igyekszem majd ezen nem túlságosan emészteni magam…

Hogy konkrétan mi adja az erőt, nem is tudom… egyszerűen csak nagyon optimista vagyok, tudom, hogy minden rendben lesz. Ha fáradtabb, erőtlenebb vagyok, akkor tornázom, nyújtok, vagy táncolok egy kicsit. Imádom a zenét, olyan nincs, hogy ne találjak egy jó felvételt, ami felvidít, vagy elrepít egy másik dimenzióba, ahol én és a problémáim már nem számítanak. Olyan sok szép és sajnos sok szörnyű dolog van a világon. Én pedig könnyű vagyok, mint egy tollpihe és elrepülök. Nagyon ritkán ragadok bele a negatív gondolataimba. Remélem, ez most már így is marad.

6 kemoterápiás kezelésen vagyok túl, a hatodik mellékhatásait most „élvezem”. Igyekszem elterelni a figyelmemet, folyamatosan foglalkozom valamivel, közben tornáztatom kezem-lábam, nyakam. Ha már fáj, akkor az az izomláz legyen. Két és fél hét múlva kezdődik a sugárterápia, ami hat és fél hétig fog tartani, mindennapos bejárással. Még nem tudom, hogy mennyire fogja átszabni a napjaimat, de eldöntöttem, hogy nem bosszankodom semmin, a nyugodt olvasásnak fogom szentelni az utazási- vagy várakozási időket. És továbbra sem fogok beszélgetni a betegtársaimmal, mert én ilyen undok vagyok. Fülhallgatót dugok a fülembe, hogy ne is halljam a rémtörténeteiket és közben elrepülök a zene szárnyán oda, ahová éppen repít.

Lehet, hogy nagyon érzéketlennek tűnök, de nekem most az segít, ha nem figyelek oda más betegekre, főleg akkor nem, ha én is beteg szerepben vagyok. Ha otthon vagyok, vagy a munkahelyemen, akkor élvezem, hogy minden szinte pont ugyanúgy történik, mint azelőtt. Figyelemmel fordulok mindenki problémája felé. Nagyon hálás vagyok a kollégáimnak és a családomnak, hogy nem bánnak velem úgy, mint egy rákos beteggel. Így nem kell mindennap szembesülnöm vele és felül tudok rajta emelkedni. Ez nem jelenti azt, hogy nem veszem komolyan a betegséget. Igen, én is számolgattam, hogy mit jelent 5 éves túlélés szempontjából a T2N2, 5 nyirokcsomó áttéttel, tokáttöréssel. Az 5 éves túlélési fordulóm pont a 2020-as foci EB idején lesz, ami körül az elmúlt egy évem forgott a munkahelyemen. A Puskás stadionnak, amin dolgozom, erre az eseményre kell tökéletesen készen lennie… Egyelőre úgy érzem, hogy kizárt, hogy bármi is közbejöjjön, de tudom, hogy ahogyan haladunk majd előre az időben, a gombóc a torkomban egyre nőni fog. Biztosan minden rákbeteg a lelke mélyén így van ezzel. Optimisták vagyunk…. és…. és a többit nem mondjuk ki. Megünnepeljük minden évben az évfordulónkat.

A valódi tanítás, amit a rákkal kapcsolatban megtanultam, hogy nem mindegy, milyen stádiumban fedezed fel. Nem mindegy, hogy kipakolják egy rakás nyirokcsomódat és szenvedsz vele még évtizedekig, vagy csak kikapják a melledből a daganatot és azzal vége is. Iszonyatosan nagy különbség van a kettő között és ez az időben felfedezés igazi lényege. Nem törődünk magunkkal, mert maximum meghalunk… Sokan gondolkodnak így. De mi van, ha nem halunk meg és szenvedésben vagy esetleg megszégyenülve éljük le a maradék életünket. Az időben felfedezett mellrák teljes életet biztosít a jövődre… ennek így kell ma már hangoznia.

A Mellrákfórum nekem nagyon sokat jelent. Fura, de nem sokkal azután, hogy megtudtam a diagnózist, emlékszem, az Operaház mögött sétáltam és arra gondoltam, hogy lehet, hogy majd megismerek néhány sortársat, akik a lelki élét elveszik a dolognak. Hogy majd nem is lesz olyan szörnyű rákbetegnek lenni…. És valóban, olyan fantasztikus lányokat, vagy inkább asszonyokat ismertem meg, és olyan közel érzem magamhoz őket, annyi pozitív energiát adunk egymásnak (remélem, én is tudok adni…), amiről tényleg nem is álmodtam korábban.