Utolsó kemó…csak két szó, mégis nekünk, akik átestünk ezen a testet és lelket porig romboló kezelésen, ez a két szó az újjászületésünket jelentheti. Végre letesszük azt a nehéz terhet, amit hónapokig cipeltünk, ki egyedül, ki segítséggel. A lelkünk felszabadul, és a testünk is elindul a felépülés útján.

Ha elfogadod tőlünk, sorstársaidtól ezt az ajándékot, akkor keress bennünket, és mi ott leszünk!

info@mellrakforum.hu

 

Ezzel a kis szeretetcsomaggal lepjük meg sorstársainkat 🙂

 

 

Ötödik hősünk: Szabó Veronika (Budapest)

 

Negyedik hősünk: Tuska Erika (Zalaegerszeg-Pózva)

 

 

 Erika így élte meg: „Hihetetlenül jó volt, hogy jöttetek. Ha igazán őszinte akarok lenni, komolyan fontolgattam, hogy az utolsó kemót nem veszem fel, mert az ötödik után volt egy nagyon rossz periódusom lázzal, rémülettel, alig keveredtem ki az agranulocitózisból és úgy éreztem, nem vagyok még elég jól a következő kezelésre… de hát nem tehettem meg, hogy kihagyjam a köszöntést, a találkozót Veletek!! És amíg ott voltatok és beszélgettünk, úgy repült az idő, hogy szinte észre sem vettem– és lám, lefolyt az utolsó csepp is! Nagyon köszönöm a támogatást, hogy velem voltatok és hogy segítetek azután is– és ígérem, én is igyekszem segíteni a sorstársainkat, mert ha az ember kap valami jót, azt szívesen megosztaná másokkal is.”

 

Harmadik hősünk: Budavári Bernadett (Veszprém)

 

 

 

Második hősünk: Németh Mariann (Budapest)

 

 

 Mariann így emlékszik: „Az utolsó kezelésem örök emlék marad. Nem csak azért, mert végre vége, hanem mert néhány belevaló nő úgy gondolta, hogy meglep engem ebből az alkalomból. Kicsit megcsúsztam és későn kezdett folyni a koktél, így ők kicsit előbb érkeztek, mint tervezték. Ennek ellenére ott maradtak velem, beszélgettünk, nevetgéltünk. Aztán mikor végre kikerült a kezemből a branül apró ajándékokkal leptek meg: kártyával, illatos rózsával és egy plakáttal, valamint a lényükből is kaptam egy darabot. Rengeteg energiát és szeretetet adtak, hihetetlen volt. Feldolgozni is csak itthon sikerült, ott végig csak vigyorogtam és próbáltam megélni a pillanatot. Párommal kölyökpezsgővel készültünk a nagy napra, kicsit vicces volt a kezelőben pezsgőt bontani és ünnepelni a lányokkal, teljesen átváltozott az atmoszférája a helynek. Azt hiszem, ha valamiért arrafelé kell majd mennem nem a kezelések fognak eszembe jutni, hanem ezek a pillanatok.”

 

 Első hősünk: Paulics Rita (Budapest)