“Anya, ugye nem fogsz meghalni?”

“Anya (/apa), a te rákod súlyos?””Anya (/apa), nem szeretném, hogy meghalj!”

“Anya (/apa), nekem is lesz ilyen betegségem?”

Ezek a kérdések minden gyerekben ott vannak, akinek a szülőjét súlyos betegséggel kezelik. Jó esetben ki is mondják, amit gondolnak. Nem lehet leírni milyen érzés, amikor az óvodás (iskolás/tinédzser) gyerek hirtelen szembesít bennünket azzal, hogy miről szól ez az egész… Nem lehet rá teljesen felkészülni, de tudatosan foglalkozni kell vele. Az sem baj, ha látja rajtunk, hogy minket is szomorúvá tesz a helyzet. Ha viszont azt tapasztalja hogy bízunk, hiszünk és mindent megteszünk a gyógyulás érdekében, pláne, ha sokat mosolygunk is, akkor – nem meglepő módon – ő is mosolyogni fog! Közben mindannyian megtanuljuk, hogy az együtt, szeretetben töltött idő mindennél fontosabb, és szerencsés az, akinek ebből bármennyi megadatik.

Az alábbi remek írás Vadas Judit tollából született, a life.hu oldalon olvastuk. Minden szavával egyetértünk, saját tapasztalataink is alátámasztják: a gyerekek sokkal többet tudnak és éreznek, mint sokszor feltételezzük, és alapvető fontosságú, hogy a megfelelő mennyiségű és minőségű információ birtokában legyenek. A folyamatos, őszinte kommunikációval a félelmeik csökkennek, és a gyerekek – életkortól függetlenül -kiegyensúlyozottak tudnak maradni.

Ha kérdésetek van, szeretnétek megosztani tapasztalatotokat, gyertek a Fórumba!

Így dolgozzák fel a gyerekek édesanyjuk halálos betegségét

Mi, felnőttek, szeretnénk megvédeni gyermekünket a halál realitásától és az ezzel együtt járó gyász terhétől. Úgy gondoljuk, túlságosan fiatalok, ártatlanok, törékenyek mindehhez. Valójában azonban egy halálos betegség és a halál az élet kikerülhetetlen része és nem megvédeni, hanem segíteni kell őket abban, hogy értelmi szintjüknek megfelelően megértsék azt, és hogy megbirkózhassanak a veszteséggel.

A kisgyermekek számára az elmúlás még nehezen érthető. Talán éppen ez az oka, hogy sokat foglalkoznak gondolatban az elmúlással. Az óvodás korban a halál és az álom rokon fogalmak. A sötétségtől és az elalvástól való félelem részben halálfélelem. A halálfélelemhez hasonló félelmet és szorongást élnek át a gyermekek akkor, amikor a szülőtől elszakadnak, legyen az akár csak egy rövidebb távollét.

Kirekesztve a kommunikációból

Mivel a felnőttek maguk is kifejezetten kényelmetlennek érzik a gyógyíthatatlan betegséggel és az előbb-utóbb bekövetkező halállal való foglalkozást, érthető, ha a gyermekeiket szeretnék megkímélni ettől. A gyermek azonban önállóan gondolkozó lény, és igénye van az általa érthető és kíváncsiságát kielégítő magyarázatra. Egy ilyen beszélgetés azonban a szülőnek nehéz feladat, legyen akár egészséges, akár beteg. Néha azzal nyugtatjuk magunkat, hogy mivel a gyermek nem kérdez, nem érdekli a probléma, vagy úgysem lenne képes azt megérteni. A gyermek hallgatása azonban nem azt jelenti, hogy nincsenek kérdései, csupán megérzi, melyek azok a témák, amelyekről nem illik otthon beszélni. Legtöbbször alkalmazkodik a család által diktált kommunikációs keretekhez, legfeljebb nem a szülőt kérdezi, hanem a barátját, vagy csak egyszerűen önmaga próbál választ keresni a kérdéseire.

Fontos a fizikai érintkezés

Hasonlóan a visszatartott információkhoz, sok szülő úgy érzi, hogy a rákbetegség okozta testi problémák – kopaszság, sebek, sárgaság, hirtelen lesoványosodás – olyan nehezen feldolgozható élményt jelentenek egy gyermek számára, hogy jobb, ha ezekkel nem találkozik. Ebből a megfontolásából a betegség előrehaladott állapotában nem ritkán már igyekeznek elkerülni a személyes találkozást. A gyermeket nem viszik a kórházba látogatni. Kutatások egyértelműen bizonyították, hogy a gyermeknek sokkal nagyobb trauma a találkozás lehetőségének hiánya, mint az a negatív élmény, amit a test elváltozásának látványa okoz számára.

Ami a legnagyobb biztonságot nyújtja a gyerekek számára

Tudnunk kell, hogy ebben az érzelmileg igen nehéz időszakban a gyermeknek a saját környezete és a legközelebbi személyek jelenléte nyújtja leginkább a kívánatos biztonságérzetet. Még a legkisebbek is megérzik, hogy valami nincs rendben, és a szülőtől való eltávolodásuk fokozza félelmeiket, szorongásaikat.

Sharon leukémiáját gyermekei rajzban örökítették meg

Az élénk, színes rajzok megejtően tárják fel, hogyan vélekedik négy kislány édesanyjuk heroikus küzdelméről a halálos daganattal. Az egyszerű, de életkorukat meghaladó érettségről tanúskodó feliratok, amelyek a rajzokat kísérik, a betegséggel terhelt élet közismert momentumait tárják elénk: a hajhullást, a kényszerű parókahordást, a kórházi látogatásokat. Sharon Evans két hónappal az után szerzett tudomást leukémiájáról, hogy tavaly májusban feleségül ment párjához, négy gyermeke apjához. A négy kemoterápia, a csontvelőátültetés és az egyéb kezelések ellenére a 28 éves édesanyának azt mondták orvosai, hogy próbálja meg a lehető legjobban kihasználni a hátralévő idejét. Aggódó szülőkként a házaspár sokat vívódott azon, mennyit áruljanak el négy kislányuknak, a nyolcéves Jodie-nak, a hatéves Libbynek, az ötéves Nancynek és a kétéves Rosalie-nek. Idén januárban azonban a pár felfedezte a különös rajzokat és szövegeket, amelyekkel a lányok bemutatták, hogyan „veszítette el anyu a haját”, és kapott „rossz leukémiát”, ami megbetegítette őt. Sharon így emlékezett vissza a történtekre: „Libbynek egyszer rossz napja volt az iskolában, és amikor hazajött, úgy döntött, hogy elkezd könyvet írni a leukémiáról. Amikor a testvérei látták, mit csinál, ők is írni és rajzolni akartak róla. El sem tudom mondani, milyen büszke vagyok rájuk! Megszakad a szívem azért, hogy állandóan erre kell gondolniuk, még a legkisebbnek is.”

„Nem akarom, hogy megszakadjon a szívük”

„Nagyon nehéz, mert nem tudom, mi a helyes a gyerekekkel, és bár nem akarom, hogy megszakadjon a szívük, hamis reményeket sem szeretnék ébreszteni bennük” – mondja Sharon. „Az anyukájuk nem gyógyul; hogyan mondod ezt el a gyerekeidnek? Amikor megláttam a rajzokhoz írt soraikat, rájöttem, hogy sokkal többet megértenek, mint hittem. Most már tudom, hogy amikor megtörténik a legrosszabb, meg tudom majd oldani velük a helyzetet. Azt is tudom ugyanakkor, hogy nekem is szükségem lesz másokra, hogy rendbe tegyenek.” Sharon most ideje nagy részét a kórházban tölti, ahol segítenek neki megküzdeni a rettentő fájdalommal, de abban reménykedik, hogy hamarosan hazatérhet a családjához.

Kritikus pont: búcsú a szeretett személytől

Ahhoz, hogy tudjunk gyászolni, szembe kell néznünk a haláleset tényével. Ez minden életkorban különféle szorongásokat ébreszt bennünk. A kisebb gyerekek számára fontos elmagyarázni, hogy külső körülmények, betegség okozza a szülő halálát és nem az ő rosszalkodása, csúnya viselkedése. Ebben óriási segítségre lehet maga a beteg szülő is. A kicsik mágikus világa gyakran hozza magával azt az önvádat és későbbi bűntudatot, hogy alkalmi haragjuk, dühük eredménye az, hogy szülője megbetegedett és meg fog halni. Ezt mindenképpen oldani kell, például olyan kérdésekkel, hogy Szerinted…?, Te mit gondolsz erről? Nagyobbacskák esetében is fontos oldani az amúgy is létrejövő fájó szorongást, főleg, ha a megbetegedett szülővel a kamaszodó gyermeknek konfliktusos a kapcsolata, gyakran vitáztak, vagy éppen haragban is vannak egymással. Közös feladata a szülőknek, hogy ezt a konfliktusos viszonyt elfogadással, beszélgetéssel, az egymás iránti féltés, törődés és szeretet kifejezésével minél jobban feloldják. El lehet mondani, hogy attól, hogy valamiben nem értünk egyet, más a meglátásunk, máshogy gondolkodunk, még szeretjük és tiszteletben tartjuk egymást. Ez óriási feloldó erővel bírhat a gyermek és a szülők irányába egyaránt.